Sok kismama és anyuka, akikkel a hordozókendő tanfolyamokon találkozom, megkérdi: “Nem kényeztetem el a kisbabámat, ha mindig rajtam van a kendőben?” Erre a kérdésre mindig ugyanaz a válaszom: “Nem.”
A kisbabák édesanyjuk pocakjában kilenc hónapon keresztül hozzászoknak a testközelséghez, a melegséghez, a (szív)hanghoz, a ringató mozgáshoz, masszírozáshoz. A születés kiszakítja őket ebből a megszokott környezetből, de ezután is várják az ismerős testközelséget. Ezért sírnak, ha elvesztenek minket szem elől vagy hosszabb időre magukra hagyjuk őket. Az anyaméhből kibújva sem kell nélkülözniük azonban a biztonságot adó melegséget, ha megadjuk nekik a hordozás élményét, amely ugyanazt az ismerős érzést és környezetet biztosítja a babáknak, amit a mama pocakjában tapasztaltak.
A természeti népeknél a hordozás ma is a babagondozás szerves része, sok helyen nem is tudnának másképp kisbabákkal közlekedni, dolgozni. Az emberiség 2/3-a ma is hordozza babáját. Ha a több száz éves tapasztalat nem lenne eléggé meggyőző és igazoló erejű a mai társadalom számára, lássuk a tudományos érveket!
Bebizonyosodott hát, hogy a gyermekeknek (legfőképp az első hónapokban) intenzív testközelségre van szükségük. Ha a baba választ kap jelzéseire, igényeire, megtanulja, hogy számíthat ránk, kialakul benne a bizalom és a biztonságos kötődés.
Ellenkező esetben: ha hagyják sírni és nem elégítik ki igényeit, azt tanulja meg, hogy hiába „kommunikál”, nincs értelme, mert nem kap rá választ. Egy idő után pedig felhagy a próbálkozással. Úgy tűnik, megtanult pl. egyedül lenni, vagy egyedül elaludni, valójában azonban csupán azt tanulta meg, hogy hiába sír, hiába kér, hiába jelzi, hogy szeretne valamit, nem kap segítséget, megnyugtatást.
A kutatási eredmények sarkalatos pontjai az alábbiak:
Az embercsecsemő az utódgondozás szempontjából az ún. aktív hordozottakhoz tartozik: olyan reflexekkel születik (fogó reflex, ölelő reflex, terpesztő-guggoló reflex), melyek segíthetik, hogy gondozója testén (hordozva) ő maga is kapaszkodni tudjon. Ezek is azt mutatják, hogy az ember hordozásra születik.
Az embercsecsemő a pleisztocénban él, mint a neandervölgyi ember. Olyan ősi genetikai erők és programok élnek-munkálnak benne, melyek az egyedüllétet életveszélyes állapotként értelmezik. Nem csoda hát, ha gyermekünk kétségbeesetten sír utánunk, amikor egyedül hagyjuk. Ő nem tudhatja, hogy biztonságos otthonban van, ahol már nem élnek kardfogú tigrisek…
Talán ezért van az, hogy a megfigyelések szerint az európai kultúrákban a hordozott babákat általában tovább is szoptatják.
Egy csecsemőnek, aki hordozásra születik, a testközelség és a mozgás ad biztonságot. Hordozás közben a babák ugyanazt élik át, mint a várandósság alatt az anyaméhben. Ez megnyugtató számukra. Nem csoda hát, hogy a hordozott babák nyugodtabbak, kevesebbet sírnak és ritkábban fáj a hasuk is.
A helyes eszközben való anatómiailag helyes hordozás segíti a baba csípőfejlődését, ill. korrigálhatóak a csípőproblémák (a csípő kötöttsége és a csípőficam is!). Terpeszpelenkára sincs szükség. Ha megfelelő eszközben és megfelelő pozícióban van a baba, akkor a feje, háta, gerince épp annyira van megtámasztva, amennyire arra fejlődési szakaszában szüksége van.
A babák idegrendszere, az idegpályák kapcsolódásai, a szinapszisok mind az őt érő hatások nyomán alakulnak ki. Az idegrendszeri fejlődést leginkább segítő ingerek: a mozgás, látás, hallás, tapintás. Ez mind a lehető legjobban teljesül a hordozás közben.
0 Hozzászólás “Hordozás=elkényeztetés?”